Novák Ede (1888-1951) a két világháború közötti építészet egyik kiemelkedő alakja. Művészete a XX. század első felének modern irányzataihoz alkalmazkodott a Kós Károlyi népi építészeti hagyományok követésétől (Kós Károly tér 12-13.) a klasszicizáló historizáláson keresztül a modern építészeti tendenciákig (Bauhaus, Art Deco).

Munkái közül műemlék többek között a Barát Béla és Novák Ede tervezte villa a II. kerületi Napraforgó utcai Bauhaus kísérleti lakótelepen, a VII. kerületi Rákóczi út 4. alatti ún. Georgia ház és a VII. kerületi Wesselényi utca 26. sz. bérház. Ő építette az egykori budai zsinagógát (ma TIT Stúdió) a Bocskai úton. Albertfalván, a Fegyvernek-Építész-Karcag-Vegyész utcai lakótelepen 100 ház őrzi keze munkáját.

A kiállítást az "EMMA" Elfeledett Magyar Műemlékekért Alapítvány rendezi. Megtekinthető: a TIT Stúdió Egyesület épületében (XI. Zsombolyai u. 6.) 2009. október 13-tól 26-ig, hétfőtől csütörtökig: 8.00-tól 19.00 h-ig, pénteken: 17.30 h-ig.

Kis kedvcsináló a kiállítás megtekintéséhez:

Szomorú sorsa van azoknak a kiváló, magas kvalitású, egyedi részletképzésű és a divatosnak tartott formatörekvésektől mentes házaknak, melyeket a hazai modern mozgalom lelkes, nyitott, nagy tudású, tevékeny építészei alkottak. Végigjárva Buda két világháború között épült, egykor számos hazai és külföldi magazint megjárt villáit, keserűen kell tapasztalnunk, hogy nem illeti meg őket elégséges védelem.

A két világháború közötti időszakban a hazai építészvilág egy rétege semmiben sem maradt le a nyugati eseményekről. A magyar építészek nem csupán olvasták a modern mozgalmakat megalapozó osztrák Adolf Loos gondolatait (Díszítés és bűnözés - 1896), a maga köré iskolát gyűjtő svájci Le Corbusier 5 pontját (1926), a racionális alternatívákat kínáló holland Theo von Doesburg írásait, de lelkesen részt vettek a Walter Gropius által alapított művészeti iskola, a Bauhaus képzésében, mely nem csupán „tervező” iskola volt, hanem világszemléleti program is. Forbát Alfréd és Molnár Farkas már az iskola első kiállításain ott voltak, Breuer Marcell 1926-tól Dessauban az asztalosműhely vezetője. Az építészek nemzetközi szervezete, a CIAM 1928-as megalakulása után Molnár Farkas Breuerrel és Fischer Józseffel megalakítja a CIRPAC magyar szekcióját és elkezdik terjeszteni az „új építészet” elveit.

A trió memorandummal fordul gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszterhez, melyben támogatását kérik, hogy megfelelő figyelemmel tudják kísérni és kibontakoztatni hazánkban az új, korszerű építészet elveit. A miniszter külföldi útjaira, saját tapasztalataira hivatkozva pozitív válaszában biztosította őket: „Európa nagy szellemi áramlatainak nem szabad országunk határainál megtörni, és a magyar ifjúságnak részt kell venni az új, egészséges és korszerű építészet alkotó törekvéseiben.”

A nemzetközi történések és a pozitív hazai jelek fényében óriási lendülettel indul meg a hazai építészeti közélet átszervezése. 1928. májusában utcára kerül a hazai modernizmus meghatározó folyóirata, a Tér és forma.

1930-ben a Műcsarnok ad helyet a XII. Nemzetközi Építészkongresszusnak, amelyen 25 (!) nemzet vett részt. A magyarok 30 építésztől 61 tervet mutatnak be, többek között Molnár Farkas, Kozma Lajos, Ligeti Pál, Münnich Aladár, Weichinger Károly, Kotsis Iván, Hajós Alfréd, Árkay Bertalan alkotásait. 1932-ben a nagy gazdasági világválság átvészelésére vetítésekkel, előadásokkal gazdagított, háromhónapos kiállítás keretében propagandamozgalmat indítottak az építőtevékenységek fellendítésére, ill. az építőipari munkanélküliség enyhítésére. A szervezők plakátjait mozik és színházak vetítették, a Műegyetemi Sportrepülő Egyesület 30 ezer röpcédulát dobott a fővárosra és környékére, rádió sugárzott információkat, 78 nap alatt 53 építész terveit mutatták be.

Talán utoljára nem maradtunk le az európai modern mozgalmak szellemi, művészeti, építészeti áramlatainak lendületes, ugyanakkor intellektuális alkotókedvétől, tevékenységétől, és a magyar építészek tudtak magas minőségben, hosszú távra alkotni. Volt átgondolt, mindig tökéletesedő program és volt világgazdasági válság is, ma nincs program és általános szabályozás van, minimális helyi védelemmel (nem támogatással), van viszont erkölcsi, szakmai, gazdasági válság egy-két lelkes magánbefektetővel, és jellemző a modern (mozgalom) fogalmának meg nem értése.

Bauhaus-séta Budán

2009. februárjában elhatároztam, összeállítok egy 2 alkalomból álló hétvégi Bauhaus-sétát Budán a legjellegzetesebb területeken: Krisztinavárosban, Pasaréten, Rézmálon, Rózsadombon, és megnézem, lefényképezem milyen állapotban vannak a hajdani mesterek épületei.

Izgatottan és lelkesen indultam otthonról, a Hajós Alfréd által (63 évesen) tervezett I. Kosciuszkó Tádé utcai 16. sz. alatti bérházból (1941) és csalódottan, kiábrándultan tértem vissza az utolsó helyszínről, a Baba utca 14. sz. alatti egykori Járitz-villától, amelyet mára a felismerhetetlenségig átépítettek. Félúton még némi optimizmussal azon ábrándoztam, hogyan, milyen módon lehetne megőrizni ezeket az eredetileg kiváló minőségű modern házakat, de tudatosítanom kellett: az elmúlt hetven-nyolcvan év többségükben olyan visszafordíthatatlannak tűnő változtatásokat hagyott a házakon, hogy a „hogyan?” helyett a „mit?” kérdésre való válaszadással is zavarba jövünk.

Az első ház, amit felkerestem: az I. Mihály utcában található, mára többszörösen átépített, bővített, nagyobb kiülésű ereszpárkánnyal „felújított” és sárgára „kifestett” Delej-villa (Molnár Farkas-Ligeti Pál, 1929) volt, mely eredeti tagolt, dísztelen megjelenéséből, diagonálisan elhelyezett eredeti két tömegéből keveset őriz jelenlegi állapotában. Innen a XII. Lejtő utcai Dálnoki-Kováts villa (Molnár Farkas, 1932) felé indultam, ami az 1933.évi milánói triennálén a kategóriájában legjobb épület díját nyerte el. A vasbeton szerkezetű, hengerpalástba rejtett lépcsőházzal épített ház viszonylag jó állapotban van, műemléki védettséget élvez.

A Vérmezőt a XII. Kékgolyó utca felől közelítettem meg, ahol a Lauber László-Nyíri István tervezőpáros vasbetonvázas lakóépületén (1934) a zárterkély teljesen felnyitható üvegfalának helyén téglapillérekkel megszakított, oda nem illő, a ház modern homlokzatának jellegét megszüntető, négyzetes ablakok kerültek kialakításra. Ez az átalakítás a hatvanas évekből való, amikor az eredeti bauxitbeton tartószerkezetet meggondolatlanul, a ház jellegéhez nem illően erősítették meg. Ma semmi sem utal arra, hogy ez a hazai Bauhaus egyik legtöbbet publikált háza: a bejárat melletti emléktábla csupán Jávor Pál itteni lakására figyelmeztet.

Az I. kerületi Attila úton álló, szintén vasbetonvázas, ötemeletes lakóépület (Major Máté-Detre Pál, 1934) földszintjén eredetileg három, fém üzletportál volt, mára ezeket szalagablakokra cserélték ki. A korszak legjobb technikai szintjén készült, Haas és Somogyi rendszerű acélablakok toló-bukó szárnyakkal, esslingeni redőnyökkel voltak ellátva – ezek nagy része szerencsére megmaradt.

Pasaréten első helyszínem a sokak által ismert, műemlék jelentőségű területen lévő II. Napraforgó utcai kísérleti villatelep volt, mely 1931-ben tizenhét magyar építész (köztük: Wälder Gyula, Bierbauer Virgil, Kertész K. Róbert, Ligeti Pál, Molnár Farkas, Kozma Lajos, Hajós Alfréd, Fischer József) által tervezett 16 szabadon álló és három ikerházból áll. Két Kozma-ház, a 6. és a 8. szám műemlék és kettő műemlék jellegű. Genthon István a Napkeletben (1932) így ír: „Napfény és levegő, tisztaság és egyszerűség, praktikum és mindezekből folyó egészség kell a mai embernek…..ezt a nemes munkát nem érheti gáncs, még akkor sem, ha valakinek nem szívügye az új stílusú építészet.” A házaknál történt átalakítások nem mindig megfelelő minőségű anyaghasználattal, tömegformálással valósultak meg, a környezet elhanyagolt.

A Budagyöngyén található II. Lotz Károly u. 4/b. szám alatti többlakásos bérvilla (Molnár Farkas, 1933) külső megjelenésében (párkány nélküli tömeg, törtfehér nemesvakolat, szalagablakok), arányképzésében sok hasonlóságot mutat az ugyabban az évben, a Rózsadomb alján épült II. Bimbó út 39. szám alatti (Kozma Lajos) keskeny telekre épült házára. Molnár villájának legfelső szintjét 1945-ben belövés érte – itt és ekkor, saját lakásában vesztette életét.

Az újjáépítés során a kétszárnyú ablakokat egyetlen, négyzetes ablakra cserélték ki - jó lenne visszaállíttatni az eredeti állapotot. A homlokzati nyílászárók megjelenése sem egységes: fehér, illetve több réteg élénk „Vízművek”-kék árnyalatú máz található rajtuk. Talán még előkerülne az eredeti szín az alsó rétegekből…

Kozma Lajosról tudjuk, hogy valóban szerette a színes nyílászárókat: a II. Bimbó úti házán illetve a II. kerület Orsó utcai ún. „fényképész házán” eredetileg a tokok piros, a szárnyak fehér színt kaptak, ezek megjelenése viszont csak részben maradt meg. Az utóbbi ház arányát, tömegét – a Luxfer-üvegbeton keretezésű kiugrás eltűnését leszámítva – tekintve nem sérült nagyon, de kár, hogy a homlokzati szín megválasztásánál, a keretezések elkészítésénél nem igazodtak az eredeti tervekhez. Színezésben nagyon bátrak a mai kor kivitelezői, a II. Fillér utca 32. sz. alatti modern ház (Fenyves és Fried iroda, 1935) türkizzöld-kék színe rendkívül szédítő, mindenképpen feltűnő, de nem éppen a modern szellemiséget tükrözi.

Rézmálról a Margit körúton Kozma Lajos hétemeletes, acélvázas „ún. Átrium háza” (1936) felé indultam el és már messziről láttam - az egy szint kivételével - narancssárgára mázolt erkélyajtókat, melyek színe eredetileg is színes volt, fekete tokokkal. De az összkép nem egységes, sokan valószínűleg nem is értik, miről szól ez a részleges „színpróba”. Az igazi az lenne, ha visszakerülne a szalagablakokba eső pillérek fekete üvegburkolata, a zárterkélyek parapetjére a halványszürke üvegburkolat, a nyílászárók színezése egységes lenne, az erkélyek, terasz korlátja fekete-vörös színű, a rozsdamentes profilokkal keretezett előtető alsó felületére visszakerülne - a mai műanyag átmeneti megoldás helyett - a narancssárga üveg, és a mozi előcsarnokába belépve az eredeti datolyapálma furnír fogadna a pénztár-büfé falon…

A II. Margit körút és Rómer Flóris utca sarkán lévő, műemlék jellegű épület (Hoffstatter Béla, Dolmány Ferenc, 1938) viszont jó állapotban van, a beavatkozások minimálisak. Kíváncsian indultam el következő címemre, a II. Kavics u. 8. szám alatti vasbetonvázas ház (Molnár Farkas, 1931) felé, amit a „radikális új építés meghökkentő példájaként” emlegettek. Nem találtam az egykor citromsárgára festett homlokzat frissességét, ehelyett a lépcsőlemez láthatóvá vált vasalása, ázásai, műanyag nyílászárók, homlokzati, helyi javítgatások fogadtak. Igyekeztem a csupasz felületek és nyílások gondosan mérlegelt arányával korrigálni rossz élményem és tovább haladni sétám utolsó állomásához, a II. Baba utca felső részén található egykori Járitz-villához (Fischer József, 1942), annak reményében, hogy kellemesen fejezem be tanulmánysétám. Vártam a fejemben memorizált archív fotók élő megjelenését: az oldott, könnyed formálást, a pillérekkel alátámasztott, íves, lebegő tömeget, a betonpergolás nagy teraszokat, és újra csalódtam.

Az egykori családi ház helyett a Fővárosi Önkormányzat Budai Gyermekkórház Rendelőintézetének Rehabilitációs Osztálya működik itt, az egykor szinte dekoratív megjelenésű, finom tömeg helyett többször bővített, hullámlemez anyagú előtetők, pillérek teljes befalazása, zöld, fémlemez ajtóval ellátott garázsbejárat fogadott. Ha valaki arra sétálna, óvja meg magát az udvari homlokzathoz odatapasztott lift, az igénytelenül toldott épületszárny látványától.

Csalódottan és kicsit felháborodva, töprengve sétáltam le a Nagybányai útra. Hát ennyi tisztelettel vagyunk modern építészeink felé? Az ember tudatos vagy tudattalan rombolása, mind esztétikai, mind erkölcsi szempontból szégyen, nem méltó sem Fischer, sem Molnár, sem Kozma, sem Forbát, sem Hajós életművéhez. Hiányzik a modern megértése, hogy néha megálljunk és tudjunk felnézni másokra, hogy némi alázattal közelítsünk nagy és tehetséges, ámde szerény építészeink felé és hogy tudjunk olykor nemet mondani Megrendelőinknek.

Talán nem is baj, hogy a világgazdasági válság visszavetette lelkes befektetőinket, és kevesebb nárcisztikus, nem értékálló, piacfüggő, anyag- és részletkiképzés nélküli épület jelenik meg, talán több figyelem kerül meglévő, még menthető helyi értékeinkre.

Őszintén remélem.